Magyarország területének legalább kétharmada vidéki térség, amelyben a teljes lakosság több mint fele él. Főképp ezek az arányok jellemzőek az általában városiasabbnak gondolt Európai Unióra és persze a Kárpát-medence határainkon túli magyarlakta területeire is.

Ahogy a fejlettség, fejlődés GDP-vel való mérése körül sincs egyetértés a gazdasági és társadalomtudományi szakemberek között, úgy a kistérségek összehasonlítása körül is sok vita van.

A magyarországi vidéki térségek fejlettségének mérése, az eredmények összehasonlítása a rendszerváltás óta folyamatosan történik. Több tudományos kutatóműhely és intézmény törekedett arra, hogy a kistérség fejlettségét objektíven kifejező mutatórendszert dolgozzon ki és értékeljen. Ezek a mutatók természetesen a számszerűsíthető adatokból kiindulva igyekeznek vizsgálni a térség helyzetét, az olyan kevésbé megfogható faktorokat, mint a történelmi hagyományokból fakadó szemléletmód, munkakultúra, nyitottság, befogadó-készség, politikai tőke, stb. - amelyek pedig a fejlődés mozgatórugói lehetnek - nem tartalmazzák.

Faluvégi Albert (2004) még hazánk Európai Uniós csatlakozás előtt felmérte a hazai kistérségek fejlettségét: munkatársaival kilenc gazdasági-társadalmi jellegű mutatót vizsgált: 
- a külföldi érdekeltségű vállalkozások külföldi saját tőkéje egy lakosra, 2002;
- a személyi jövedelemadó-alapot képező jövedelem egy lakosra, 2002;
- a személyi jövedelemadó-alapot képező jövedelem egy lakosra, 2002/1992;
- a működő gazdasági szervezetek ezer lakosra jutó száma, 2002;
- a működő gazdasági szervezetek száma, 2002/1996;
- a munkanélküliek aránya, 2002;
- a vándorlási különbözet ezer lakosra jutó száma, 1990-2002;
- a távbeszélő-főállomások ezer lakosra jutó száma, 2002;
- a személygépkocsik száma ezer lakosra, 2002.

A fenti statisztikai adatokból öt összevont fejlettségi térségtípust alakítottak ki:

- a dinamikusan fejlődő térségekben a mutatók zöme több mint 10%-kal meghaladja az átlagértéket,
a fejlődő térségek mutatói zömmel a vidéki átlag felett vannak, de az eltérés mértéke nem haladja meg a 10%-ot, 
- a felzárkózó térségekben a gazdasági-társadalmi mutatók értéke többségében közelíti a vidéki átlagot, s a növekedés jeleit is mutatják, 
- a stagnáló térségek azok, ahol a vidéki átlagtól való elmaradás a jelzőszámok zöménél eléri, illetve közelíti a 10%-ot, 
- a lemaradó térségek esetében a jelzőszámok zöménél a vidéki átlagtól való elmaradás minimum 15%.

A vizsgálat megállapításai szerint a dinamikusan fejlődő és fejlődő - relatíve kedvező helyzetű - térségekben él az ország népességének 59%-a (arányuk 35% és 24%). A felzárkózó térségekben az ország népességének alig több mint 21%-a él, úgy tűnik, nekik még van némi esélyük a kitörésre. A vizsgált gazdasági-társadalmi mutatók tükrében kilátástalannak tűnik viszont a stagnáló és a lemaradó térségeken élő 12, illetve 8%-nyi népesség helyzete, jövője.

A különböző fejlettségű kistérségek szembeötlően megoszlanak Nyugat- és Kelet-Magyarország között: míg a huszonkét dinamikus fejlődésűnek ítélt kistérség közül csupán egy-egy található Észak-Magyarországon és az Alföldön, és a negyven fejlődő közül is csupán tíz fekszik a Dunán innen, addig a huszonnégy leszakadó kistérségből tizenkilenc található az ország keleti felén.
A mutatórendszerek alapján képzett kategóriák segítik a kormányzati szerveket a támogatási rendszer kialakításában is.
Ahhoz, hogy képet kapjunk a hazai kistérségek fejlettségéről, egymáshoz való viszonyáról, segítségül hívjuk a területfejlesztés kedvezményezett térségeinek jegyzékét tartalmazó 64/2004. (IV. 15.) Korm. rendeletet. 
A rendelet három kedvezményezetti kategóriát határoz meg:

- a társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott térségek 
a (rendeletben közölt) mutatórendszer alapján kialakított komplex mutató az országos átlaggal azonos vagy attól elmaradt;

- az ipari szerkezetátalakítás térségei, amelyekben 
az iparban foglalkoztatottak aránya 1990-ben meghaladta az országos átlag másfélszeresét, 
az iparban foglalkoztatottak arányának csökkenése 1990-1999 között, valamint
a munkanélküliség 1999. december 20-án az országos átlagot meghaladta;

- vidékfejlesztési térségek, amelyekben 
a terület népességének kevesebb, mint 50%-a él 120 fő/km2-nél magasabb népsűrűségű településen, 
az 1990. évi népszámláláskor az országos vidéki átlagot meghaladó volt a mezőgazdasági foglalkoztatottság aránya, 
az országos átlag alatt van az egy főre jutó személyi jövedelemadó alap,
a munkanélküliség 1999. december 20-án az országos átlagot meghaladta.

A területfejlesztés szempontjából kedvezményezett térségek közül azok a kistérségek, amelyeknek komplex mutatója nem éri el Budapest komplex mutatójának 60%-át, területfejlesztési szempontból a leghátrányosabb helyzetű kistérségeknek minősülnek. Ezeknek a térségeknek a fekvését összevetve a "lemaradó" kategóriával, könnyen felfedezhető az átfedés a kistérségek között: a negyvenhét leghátrányosabb helyzetű kistérség többsége a lemaradók közé tartozik, további tizenöt a stagnáló, kettő felzárkózó és egy a fejlődő kistérségek között szerepel.

Mint már a bevezető fejezetben szót ejtettünk róla, a vidékiség nem azonos az elmaradottsággal.

Az elmaradott térség ismérvei (Bálint J. et al. 2000):
- az utak, a közlekedés, a távközlés és az Internet fejletlensége,
- a víz, csatorna, gáz, elektromos hálózat és közművei fejletlensége,
- az ipar hiánya, megszűnése vagy hanyatlása,
- a mezőgazdaság hanyatlása, műveletlen földek,
- a legjobban képzett fiatalok elköltözése,
- az aktív foglalkoztatottak alacsony aránya,
- a munkanélküliség fokozódása, kevés munkahely,
- a lakosság létbizonytalanságának növekedése,
- növekvő elszigeteltség és a szociális szolgáltatások hiánya,
- környezeti és természeti károk, a táj leromlása,
- az épületek és építmények rossz állapota, pusztulása,
- a lakosság rossz egészségi állapota
- a kulturális örökség elvesztése,
- a társadalmi mobilitás hiánya,
- a közösségek, a hagyományos együttműködési formák felbomlása.

A térség és a vidék szavakat akár szinonimaként is használhatnánk, de a hagyományok szerint a területfejlesztés a nagyobb léptékű infrastrukturális programokra illik, mint pl. autópályák nyomvonala, folyószabályozás stb., a vidékiség pedig csak a falusias kistérségi (agrár)programok jellemzője. (Persze a területfejlesztés és a vidékfejlesztés használhat - és használ is - azonos alapokon álló vizsgálati módszereket). Számunkra jó kompromisszumnak tűnik a falusi és kisvárosi komplex programokra alkalmazható térségfejlesztés kifejezés. EU-angolul is van átfedés a regional, spatial, countryside és a rural kifejezések között. Elfogadhatatlan viszont számunkra az a törekvés, amely a vidékiséget a támogatandóságból vezeti le, és az elmaradottság statisztikai ismérveivel jellemzi. A hazai vidék nagy része sajnos a fenti elvtől függetlenül egyben elmaradott térség is, a példamutatóan sikeresek ma még kisebbségben vannak.

A vidéki térség létrejöttét és elhatárolhatóságát a kohézió, valamilyen összetartó erő határozza meg, amelyek közül a leggyakoribbak (Bálint J. et al. 2000):

- földrajzi viszonyok, elzárt területek, azonos természeti formák,
- etnikai, származási, nemzeti, nyelvi azonosság vagy hasonlóság,
- foglalkozási, termelőkörzeti azonosság vagy hasonlóság,
- vallási, világnézeti, etikai azonosság vagy hasonlóság,
- életszínvonal, szegénység vagy az azon alapuló politika.
- fejlődéstörténet, pionírok, kondenzációs mag, felvirágzás, hanyatlás,
- véletlenek, kaotikus állapotok, agglomerációs előnyök, pozitív visszacsatolás,
- közös sors (Szondi Lipót nyomán, sorsanalízis), közös döntések és választások.

Ezeknek az összetartó erőknek egy része csak a kisebbségben érvényesül: az etnikai, származási, vallási stb. azonosság a kisebbségi létben kovácsolja egységgé a közösséget, a vidéket (pl.: mást jelent magyarnak lenni Magyarországon és a határon túli magyarlakta területeken.). Sokszor éppen az egymásrautaltság, a közös érdekérvényesítés (vagy éppen a közös ellenség-kép) tart össze közösségeket - és ezek megszűnte egyúttal megbontja az együvé-tartozás érzését is, sok esetben egymás ellen fordulnak az addig együttműködők.

Az utolsó sorokat (a véletlenek szerepe, agglomerációs előnyök, közös sors) részletesebben kifejtve: számos hazai és Kárpát-medencei kistérség és mezőgazdasági termesztési körzet történetének, valamint nyugat-európai eset¬tanulmányoknak az elemzése során győződtünk meg arról, hogy a térségeknek ugyanúgy, mint az embereknek és családoknak vannak sorsválasztó döntéseik. Szondi Lipót nyomán továbbgondolva ezek a döntések is nagy valószínűséggel öröklődnek, a vidék is hajlamos az "élete" során ugyanazokat a jó és rossz döntéseket meghozni, saját fejlődését serkenteni vagy blokkolni, a változásokat katalizálni vagy megakadályozni. A Szondi-féle sorselemzéshez hasonló térségkutatás lehetővé teszi, hogy a múlt elemzésével felkészüljünk a kritikus helyzetekre, a jobb döntésekre, a sikeresebb sorsválasztásra.

Sors alatt nem a görög tragédiák megmásíthatatlan végzetét értjük; nem hisszük, hogy sorsunk a csillagokban van megírva; sokkal inkább a génjeinkben, illetve a térségek esetében az ott élők örökölt és tanult viselkedési mintáiban, munkakultúrájában és életmódjában. A helyi problémakezelés megtanulása viszont a múltban a legritkább esetben jelentett tényleges iskolai tanítást, hanem a "tacit knowledge", a hallgatólagos vagy csendben ellesett és mintákkal továbbadott tudás kategóriájába tartozott. Ezen feltétlenül változtatni kell, mert a jó döntésekhez jó elemzés és döntéselőkészítés kell, ami csak tudatosságon alapulhat. Fel kell tárnunk a korábbi döntési helyzeteket, motivációkat és az esetlegesen elkövetett elemzési vagy döntési hibákat is. Nem az áltudományosságnak a reprezentatív kérdőívezéssel való számszerűsítése a lényeg; az intuíció, a kreativitás és az innováció sokkal inkább a fejlesztendő tényezők közé tartoznak. A racionalitásnál is fontosabb a csoportképző, együttműködést serkentő célkitűzés. Ilyen egyértelmű cél a tanulószervezet kialakítása, amely az elkövetett hibákból és az elért sikerekből egyaránt képes tanulságokat levonni, és az újra és újra bekövetkező sorsfordulóknál egyre jobb döntéseket hozni. Sőt egy lépéssel továbbgondolva, a múlt döntéseinek sincs abszolút mércéje, nincsenek ideális döntések, csak sorsválasztó helyzetek, ahol a lehető legjobbat vagy a legkevésbé rosszat kell választanunk, és utána kemény és következetes munkával mindent megtenni azért, hogy döntésünk utólag jónak és sorsunk sikeresnek bizonyuljon.

A hálózatokhoz - legyen szó akár közlekedési, szállítás, akár infrastrukturális vagy társadalmi-szociális hálózatokról - való csatlakozás vagy az azokból való kimaradás jelentős mértékben befolyásolja a vidék fejlődési esélyeit.

Sorsválasztó döntési példák, amelyekből ma is tanulhatunk.

1. Évezredekkel későbbről visszatekintve az egyiptomi piramisok építése irracionális és embertelen tevékenység volt; ma ebből a turisztikai attrakcióból él a fél ország.

2. Száz évvel ezelőtt Gazdagfalva jómódú parasztjai elutasították, a falujuk közelében vezetendő vasutat, mert zavarná a nyugalmukat és az állataik békés kérődzését. A vonat hiányát azóta sem heverte ki a település; a szomszédos Szegényháza a vasútállomással, azóta behozta a lemaradását. Az egyik nagyvárosi lakótelep száz évvel később ugyanígy döntött; "haragoszöld" aktivistáik bíróságilag akadályozták meg az autópályához való bekötésüket.

3. A híres szőlővidék minden erejét latbavetve akadályozza a csúnya nevű hulladékgazdálkodási iparág betelepülését, holott a térségbeli munkanélküliség sokkal rosszabb reklám számukra, mint a (biztonságosan elvégzett és sokszorosan ellenőrzött) környezetvédelmi tevékenység.

4. Az EU országok többsége a környezeti veszélyekre hivatkozva elutasítja a biotechnológia GM újításait, holott számos genetikai módosítás éppen a vegyszerhasználat csökkentését teszi lehetővé.

5. A falusi turizmus támogatásaként kicsempéztetjük a parasztházak fürdőszobáit, néhányan kívülről is kicsempézik a házaikat, holott a szelíd turistákat a láncon tartott kutya riasztja el, nem az egyébként tiszta kerti árnyékszék.

A térségi elválasztók, a törésvonalak érdekes, de tulajdonképpen logikus módon nem teljesen szimmetrikusak a kohéziós erőkkel (Bálint J. et al. 2000):

- civilizációs és kulturális (gyakran nemzeti köntösben megjelenő) különbségek,
- vallás, bőrszín, viselet, nyelv, gazdagság - szegénység,
- pártoskodás, személyi ellentétek, féltékenység, előítélet,
- centrum és periféria, város vonzáskörzete és vidék,
- földrajz, hegyek, völgyek, vizek, vízválasztók,
- közigazgatási határ; ország, megye, (korábbi) járás,
- választási, egészségügyi, egyházi és iskolai körzetek,
- kitelepítések, betelepítések, történelmi sérelmek,
- eltérő sors, fejlettség, fejlődési szakasz, jövőkép,
- út, vasút, autóbuszvonal, kerékpárút, telefon, fax, internet, e-mail hiánya,
- digitális vízválasztó (digital divide), amely ma már a szélessávú internet hiánya,
- és - talán a leggyakrabban - a hiányzó híd. (Nem véletlen, hogy az EURO bankjegyek kapukat és hidakat szimbolizálnak.)

A sikertelen vagy kevésbé sikeres térségek történetéből levonható következtetés, hogy eredetileg is volt valamilyen hajlamosító tényező, amely akadályozta a fejlődést. Például eredendően is nagyon kicsi a falu, vagy zsáktelepülés jellegű, azaz csak egyetlen úton megközelíthető, holott tudjuk, hogy az élénk és természetes kapcsolatokhoz csillagszerű (mindent mindennel összekötő, redundáns) utak kellenek a falvak között. A leggyakoribb mai hátrányos hajlamosító tényező a lakosság elöregedése, ami nem csak korosodó embereket jelent, hanem azt is, hogy a fiatalok, különösen az iskolázottabbak és a gyerekeiknek jobb iskolára vágyók már elköltöztek. A sorsot rossz irányba eldöntő pillangó-effektus lehet a vasúti vagy autópálya-nyomvonal másfelé vezetése, az új ipari létesítmény vagy akár hulladéktároló elutasítása, a postahivatal megszűnése, az iskolai felső tagozat, majd az alsó teljes kiürülése, amely többnyire megpecsételi a falu sorsát, hiszen iskola nélkül a fiatal párok nem szívesen maradnak. Ez annak ellenére is így van, hogy szerte az országban ismert az iskolabusz intézménye, sok szülő a nagyvárosban is autóval viszi a gyerekét iskolába. A magyar falvakban mégis inkább a szülő ingázik a saját munkahelyére. Az egyetlen kivétel talán, hogy gyakran az állattartó telepén akar lakni gazda, és így ő maga nem tud a nagyobb, iskolázott településre költözni. A sikertelen település legnagyobb hátránya, hogy idővel immunizálódik az innovációval szemben, a "jöttment eszmék" sorozatos elutasításával megtanul könnyen hárítani, az újabb kísérletek egyszerűen lepattannak róla. A sorozatos kudarcok egymást is erősítik, a kritikus tömeg (lakosság, iskolás gyerek, gazdaság stb.) elvesztésével, a rossz irányú pozitív visszacsatolással folyamatosan leépül a település. A nagy kérdés az, hogy lehet-e fordítani ezen a folyamaton. Az az optimista véleményünk, hogy talán igen, és mindenképpen érdemes megpróbálni (a tigrislovaglást), hogy legalább elmondhassuk, hogy mi megkíséreltük, még ha bele is buktunk.

A sikeres térségek fejlődéstörténetéből látható, hogy a kedvező ökológiai adottságok mellett mindig volt egy kondenzációs mag, valamilyen helyi kezdeményezés, amely többnyire szerencsés véletlenek (pillangó-effektus) hatására, gyakran "gyüttmentek" (nem helyben született, betelepült, beházasodott stb.) vezetésével kezdett fejlődni, majd az agglomerációs előnyök kibontakozásával, szinergikus hatásokkal és pozitív visszacsatolással érett igazi siker¬történetté. Ezek a régen bevált folyamatok ma talán mesterségesen lemásolhatók, tudatosan felépíthetők; ezt nevezzük komplex térségfejlesz¬tésnek. Elvi alapjait ma az EU Corki Deklarációja képezi, a mai európai sikertörténeteket pedig LEADER (Liaison Entre Action de Développement de l’Economie Rurale) programnak hívják, amelyből már ezer működik az Európai Unióban.

A szerény optimizmusra az adja az okot, hogy ma már tudjuk, hogy a sikertényezőket nem csupán a hagyományos négyes - a természeti adottságok, a technika, a tőke és a munkaerő - alkotják, ahogy évszázadokon át hittük. A mai tudásunk szerint a hagyományos négy tényező is fontos, lehet alapja a fejlődésnek, a versenyképességnek és a sikernek, de más is kell. Sokkal inkább a kreativitás, az innovációs és integrációs készség, az információkezelés és az irányítási rendszer fejlettsége, az időgazdálkodási és időzítési képesség (Hoványi, 1995), valamint mindenek fölött és a tapasztalatok szerint minden más által helyettesíthetetlenül az együttműködési készség, amely egész Kelet-Európában hiánycikk, de ránk különösen jellemző a viccbéli "Dögöljön meg a szomszéd lova is!". Az e téren mutatkozó hiányosságaink gyakran jelentős verseny-hátránnyá összegződhetnek, de fordítva is igaz, azaz helyettesíthetik az alapvető kedvező adottságokat. Meg kell találnunk azokat az információs és inno¬vációs (és talán hatalmi) folyosókat, amelyek mentén mégis áttörhető az "immunrendszer", és az elmaradott helyzetből új fejlődési pályára állítható a település. A folyosó példáját az ökológiai folyosókból vettük át, amelyek az értékesebb természeti területeket kötik össze a megművelt vagy beépített kultúrtájban, és alkalmasak az állat- és növényfajok vándorlására, fenntartására és általában a fellazításra, ami egyszer már sikeres politikának bizonyult. A frontális támadást a visszamaradott falvak nem viselnék el, túl nagy lenne az ellenállás; a folyosók talán áttörhetik a falakat, a begyepesedett koponyákat. A 21. század legfontosabb információs folyosója a szélessávú Internet, amely nem lebecsülve a korábbi évszázadok világhódító találmányait, a könyvnyomtatást, a vasutat és a távközlést (telefont, rádiót, tévét), talán még azoknál is átütőbb erejű fejlődéshez vezethet. Ma már drót sem kell hozzá, a wireless forró pontok (hot-spot) lehetnek a változás magvai a falvakban. Még az ökofolyosók példájánál maradva, van ahol a természet már keskeny csíkban sem folyamatos, az ilyen foltokat lépegető köveknek (stepping stones) hívja a szakirodalom. A szomorú helyzetű falvakban is előfordulhat, hogy már folyosók sincsenek, csak egymástól elszigetelődött, de talán még változtatni tudó emberek, családok, civil szervezetek.