Az egyenlőtlenségi elméletek kapcsán már szót ejtettünk Andorka Rudolf (2001) véleményéről, aki részben a centrum-periféria, részben pedig a nyugat-kelet közötti egyenlőtlenségekről tesz említést. Ennek a helyzetnek a kialakulása nagyon összetett folyamat volt, amihez a történelem során sok tényező járult hozzá, de most csupán a 20. század második felére tekintünk vissza.

Az 1960-as évek erőltetett iparfejlesztése során öt kiemelt város (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged) indult fejlődésnek, és ebből fakadóan ezeknek a városoknak a környéke is fejlődött. Ez a folyamat a 80-as évek végéig tartott, ezáltal csökkentve az országon belüli területi egyenlőtlenségeket. Az úgynevezett extenzív iparosítást azonban nem követte megfelelő iramú lakásépítés, ami ingázást kényszerített a városban dolgozókra. A felépült lakótelepeken élő legtöbb embernek a lakótelepi lakása mellett volt hétvégi háza, nyaralója, ahol nem volt ritka a saját célra történő növénytermesztés, esetleg állattenyésztés. A rendszerváltást megelőzően ez a második gazdaság további lehetőségeket nyújtott mind a vidéki, mind a városi lakosság jövedelemkiegészítésére (Kovách, 2006).

A korszerűtlen, gazdaságtalan termelés miatt azonban ezek az ipari körzetek már a rendszerváltást megelőzően válságba kerültek. A rendszerváltást követően, a munkanélküliség tömeges megjelenésével ezek a területek lettek a kilencvenes évek elsőszámú depressziós válságtérségei.

A 90-es években elindult a városi lakosság falura vándorlása, ami jellemzően két társadalmi csoport életvezetési stratégiájává vált: az egyik a magasabb társadalmi státuszú réteg, akik a jobb élet-körülmények megteremtése (nyugodtabb élettempó, tiszta levegő, nagyobb közbiztonság stb.) érdekében költöztek "ki" az agglomerációba. Ők valójában nem lettek szerves részesei a helyi társadalomnak, identitásukban többnyire megőrizték városiasságukat. A másik csoport a kifejezetten alacsony státuszú réteg, akiknek vidékre költözése szociális okokra - az olcsóbbnak vélt megélhetésre - vezethető vissza (Kovách, 2006). Így a városi - nem ritkán kritikán aluli állapotban lévő - panelekbe ma már leginkább azok az alacsony társadalmi státuszú emberek maradtak, akiknek nem volt lehetősége a változtatásra.

Szegénység

A szegénység fogalmát többféle nézet szerint is értelmezhetjük: egyes szociálpolitikusok szerint szegény az, aki részben vagy teljesen képtelen külső segítség nélküli önfenntartásra. Van olyan nézet, amely a szegénységet szubkultúraként határozza meg: az emberek természetüknél fogva különbözőek, ezért értékeik, és életcéljaik is mások. E szerint a nézet szerint a szegények nem egyenlőtlenebbek másoknál, hanem csupán csak mások. Mégis a leggyakoribb a jövedelmi viszonyok alapján történő meghatározás: miszerint szegény az, "aki a megélhetési küszöböt jelentő, vagy ezt el nem érő jövedelemből él." (Valuch, 2005)

A hazai jövedelmi viszonyok sajátosságai miatt a létminimum (megélhetési küszöb) viszonylag közel esik az egy főre jutó átlagos jövedelemhez. Ezért szokás a tényleges szegénység szintjét a fejenkénti átlagos havi jövedelem 50 százalékánál meghúzni. Így számítva a mai Magyarországon a szegények aránya 13–15 százalék (www.magyaragora.org).

A szegénységből fakadó egyenlőtlenség okai, kockázati tényezői:
- a szociológia által "kemény változók"-nak nevezett tényezők - iskolai végzettség, településtípus, jövedelem stb.,
- tartós munkanélküliség,
- alacsony nettó keresetek,
- nem megfelelő, nem kielégítő szociális juttatások,
- (csonka)családforma (gyermekét egyedül nevelő szülő),
- meg nem felelés a munkahelyek betöltésére vonatkozó feltételeknek (jogosítvány, nyelvvizsga, számítógép- és internethasználat...),
- kapcsolatok hiánya, információhiány,
- rossz egészségügyi állapot, tartós betegség.

A II világháború után a szegénység mértékének gyors csökkenése a munkanélküliség jelentős csökkenésével magyarázható, ami az ötvenes évek extenzív iparosításának köszönhető, azonban a később elért - látszólag - teljes foglalkoztatottság "kapun belüli" munkanélküliséget eredményezett. 1949 után a hajléktalanságot nem létezőnek nyilvánították, és a munkanélküli, hajléktalan, "közveszélyes munkakerülő"-nek (KMK) nyilvánított embereket büntették. A szocialista Magyarországon hivatalosan nem létezett a szegénység, és még a szegényeken segíteni akaró csoportokat is üldözték (pl.: SZETA = Szegényeket Támogató Alap). Az 1970-es évek végén a szegények főként falvakban élők közül kerültek ki, ahol azonban a közösség összetartó ereje valamennyire működve igyekezett segítségükre lenni. Az 1980-as évek végén már a városi aktív keresős háztartásokban élők adták a szegények többségét. A rendszerváltást követően, 1993-ig többszázezren vesztették el a munkahelyüket - a vidéken élők emellett még a jövedelem kiegészítésére szolgáló háztáji gazdálkodás lehetőségét is - ami oda vezetett, hogy mind a falusi, mind a városi szegények köre jelentősen bővült (Valuch, 2005). A magas vidéki munkanélküliség egyik következménye a kényszervállalkozások elterjedése a mezőgazdaságban és az egyéb ágazatokban egyaránt. A szegénység - és ezen belül a vidéki szegénység - látványos megjelenése az úgynevezett társadalom alatti (underclass) léthelyzet kialakulásával járt együtt. A magyar társadalomban - más közép-európai társadalmakhoz hasonlóan - a szegénység gettói nem a városokban, hanem a falvakban jöttek létre. A rurális szegénység különösen észak-keleti és dél-nyugati országrész aprófalvaiban mélyült el, és hosszú időre be is záródhat ezekbe az övezetekbe (Kovách et al. 2003).

A szegénységi adatok értékelésénél a kutatók véleménye szerint figyelembe kell venni, hogy a szegénység-számítások módszerei erőteljesen módosíthatják a szegények számának a megállapítását A KSH 2001-ben öt mutató alapján végzett számításokat a szegénység arányának a megállapítására. Eszerint az összes magyar háztartás (3 758 630) csaknem tizede, 321 378 háztartás (920 582 fő) tekinthető úgynevezett mélyszegénységben  élőnek, és ennek több mint fele, 168 104 községi háztartás (488 341 fő).

A KSH az Európai Unióban használatos - egyetlen mutatóra, a jövedelemre alapozott - módszerrel is méri a szegénységet. Ez a metódus azonban jelentősen alulbecsli a szegénységet, mert az nem csak a jövedelem, hanem több egyéb tényező (pl. képzettség, munkaerő piaci helyzet) szerint is értelmezhető. Az európai gyakorlatnak megfelelő számítás szerint az összes magyar háztartás közel tíz százaléka tekinthető jövedelmileg szegénynek (343 813 háztartás, 1 037 017 fő) ebből a falusiak aránya 47,2%, 532 680 fő (Kovách et al., 2003). Természetesen az ország néhány körzetében ezek az arányok lényegesen rosszabbak is lehetnek, hiszen a fenti adatok az átlagot képviselik. A valóságos helyzet ezért a "vidék" és a "szegénység" összefüggéseinek bemutatásakor Kováchék szerint az, hogy a nagyon szegény magyar lakosság megközelítőleg kétharmada a vidékinek tartható településeken él, és ezek legalább 20-30 százaléka nélkülözi felzárkózás legcsekélyebb esélyét is.

Napjaink riasztó jelensége a falvakban a második munkanélküli generáció megjelenése. A társadalmi differenciálódás a rurális társadalmakban egyre nagyobb különbségeket hoz létre. A vidékiek legalább harmadának reménytelen a helyzete, nagyrészüknek munkája, képzettsége és mobilizálható vagyona sincs (Kovách et al., 2003). A vidéki szegénység társadalmi problémája az ezredfordulóra az egyik legnagyobb társadalmi problémává emelkedett. A rendszerváltást követően néhány év alatt megnőttek - és azóta tovább mélyültek - a vidéki társadalom egyes szegmensei közötti társadalmi különbségek Magyarországon, és a volt szocialista országok közül a magyar vidéki társadalomban a legnagyobbak.