Magyarországon tizenhárom - számottevő létszámú - nemzeti kisebbség él. Legnagyobb számban a cigányok, a németek és a szlovákok, míg a legkisebb lélekszámú nemzetiségek a bolgár, görög, örmény és a ruszin (a következő ábrában az egyéb jelölés alatt).

A magyarországi nemzetiségek létszámáról eltérő adatokat lehet találni. A népszámlálási adatokban azok szerepelnek, akik magukat valamely nemzetiséghez tartozónak vallották magukat, míg a valós adatokra többnyire becslések utalnak. E tekintetben a legnagyobb eltérés a cigány kisebbségnél figyelhető meg: míg 2001. évi népszámlálás során 190 046 fő (a becsült cigány lakosság 33-34%-a) vallotta magát cigány nemzetiségűnek, addig számukat egyes becslések 570-600 ezerre teszik, más vélemények 800 ezer - egymilliós létszámra utalnak (A Magyar Köztársaság Kormányának beszámolója, - a továbbiakban: MKKB - 2005).
A Beszámoló úgy ítéli meg a cigányság helyzetét, hogy azt sem szegénységi, sem pedig kisebbségpolitikai problémává nem lehet leegyszerűsíteni. Sajátosan összetett problémáról van szó, amelyek gazdasági folyamatokból, szociális hátrányokból, a többségitől eltérő kultúrából, szokásrendből fakadnak és nap mint nap szembesülniük kell a többségi társadalom értékítéletével, szemléletével. A cigányság esetében is el kellene különülnie a szociális ügyek kezelésének a kisebbségpolitikai szempontoktól, bár mindkettőt integráltan kell kezelni.

Népessége számát tekintve hazánkban a második a német nemzetiség. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint 62 233 német nemzetiségű, 33 792 német anyanyelvű állampolgár él Magyarországon, mintegy 53 ezren használják a német nyelvet családi, baráti közösségben és csaknem 90 ezren kötődnek valamilyen módon a német kultúrához, hagyományokhoz.
Bár a népszámlálási adatok szerint 2001-ben 17 692 fő vallotta magát szlovák nemzetiségűnek - és ezzel a szlovákok sorrendben a harmadik legnagyobb számú nemzeti kisebbséget alkotják Magyarországon - a közösségükön belül általánosan becsült adatok mintegy 100-110 ezer magyarországi szlovákról tesznek említést. A népszámlálási adatok alapján csaknem 27 ezren vallják magukénak a szlovák kulturális értékeket és több, mint 18 ezren használják a szlovák nyelvet a családban.

A kisebbségek jogairól szóló törvény szellemének megfelelően a kisebbségek helyi és országos szinten - képviseletük, érdekérvényesítésük megvalósítása érdekében - önkormányzatot választhatnak.

Cigányság

A hazai esélyegyenlő(tlen)ségi problémák közül talán a cigánysággal kapcsolatos gondok a legismertebbek, és ezeket terheli a legtöbb előítélet is.

Egy etnikai közösséghez való tartozás objektív - és adatvédelmi szempontból megfelelő - meghatározása szinte lehetetlen. A Magyarországon élő cigányok számáról ellentmondó adatokat lehet találni, mert különféle megközelítésekkel határozzák meg: a népszámlálási adatok az "önmeghatározásra" alapoznak. Eszerint ehhez az etnikumhoz tartozik az az ember, aki önmagát (nyelvi, vagy nemzetiségi szempontból) cigánynak vallja. A másik megközelítés szerint azokat az embereket sorolják a cigányság körébe, akiket a "társadalmi környezetük" annak tekint (az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársai Kemény I., Janky B és Lengyel G. (2004): A magyarországi cigányság, 1971-2003. című tanulmányukban ez utóbbit tekintették mérvadónak). Mint látható, a különböző megközelítések egyike sem objektív. Kemény István kutatásai alapján a cigányság létszámát 1972-ben 320 ezerre, 1993-ban 468 ezerre, 2003-ban 520-650 ezerre becsülik. (Korábban már említettük, hogy nyolcszázezer-egymilliós becsléssel is találkozhatunk.)

A cigányságra jellemző a magyar összlakosságnál jóval fiatalabb korösszetétel és a kiemelkedően magas halálozási arány. A 15 év alatti korosztály aránya kétszer akkora, mint a teljes népességben, míg a 60 éves és annál idősebb cigány lakosság aránya csak egyötöde a teljes népesség hasonló korú csoportjának (Kemény I., Janky B és Lengyel G. 2004).

A cigány népesség leginkább a dél-nyugati, valamint az észak-keleti régióban lakik, egyes településeken akár 80-90%-os aránnyal (ami a szegregáció miatt jelent leginkább gondot) (lásd a következő ábrán).

A megyei átlagadatok azonban sok mindent elfednek. A jellemzően cigányok lakta megyéken belül is vannak olyan települések, kistérségek, ahol nőtt, vagy meghatározó a cigány lakosság aránya. Erre nézve az 1990-es évek elejének adatai alapján szerkesztett térkép áll rendelkezésünkre, annak tudatában, hogy ebben a tekintetben sok változást hozhatott az elmúlt 17 év (98. ábra), hiszen az 1993-2003 közötti tíz évben - becslések szerint - évente 10-13 ezer fővel nőtt a cigányok száma (Kemény I.- Janky B. - Lengyel G. 2004).

A térképből látható, hogy egy-egy település, kistérség megindult a települési szegregáció útján: a lakónépesség egyre nagyobb arányát adják a cigányok, és ezzel egyenes arányban hagyják el a helységet a nem cigány lakosok.

A településen belüli szegregáció két irányban is megnyilvánulhat: egyrészt a cigány lakosság elhelyezkedésében a településen belül, másrészt abban, hogy a cigány családok közvetlen környezetében milyen arányban élnek cigányok vagy nem cigány lakosok.
Az 1971. évi 60%-os arányhoz képest 2003-ban a cigányok 6 százaléka, vagyis megközelítően 36 ezer ember élt elkülönült tömbben, telepeken. A lakások fekvése szempontjából igen nagyok a regionális különbségek: míg Észak- és Kelet-Magyarországon illetve az Alföldön a cigányok 10%-a élt telepen, addig Budapestre ez egyáltalán nem volt jellemző, és a Dunántúlon is 1% alatt volt ez az arány. A telepi lakások jellemzően Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok és Nógrád megyében voltak találhatók (lásd a következő táblázaton).

A területi szegregálódás 1993 és 2003 között nagymértékben nőtt. Már 1990 előtt is jobbára csak azokba a településekbe (illetve településrészekbe) tudtak költözni a cigányok, amelyeket valamilyen okból (többnyire a hátrányos helyzet miatt) a nem cigány népesség fokozatosan elhagyott. A kilencvenes évek elején a már akkor is alacsony képzettségű, sokszor ingázó cigányok váltak leghamarabb munkanélkülivé, többségük már nem tudott visszatérni a munkaerőpiacra, és vált inaktívvá, vagy maradt meg munkanélkülinek még napjainkban is. A munkanélkülivé vált családok egy része új, olcsóbb lakóhelyet keresett, a szegények és cigányok településeibe és lakónegyedeiben. "A kedvezőtlen helyekről elmennek azok, akik mozdulni tudnak, és maradnak azok, akik erre nem képesek" (Kemény I. - Janky B. - Lengyel G. 2004).

Az elkülönítést, a szegregációt csak fokozta az úgynevezett "szocpolos" és a "Cs"-lakások (csökkent komfortfokozatú lakások) építése. Ez utóbbiak során már az 1970-es évektől kezdve komfortnélküli lakásokhoz segítették cigány lakosságot, s bár ennek révén nagyon sok cigány család jutott egészségesebb lakáshoz, mégis, hosszú távon újratermelődött a cigány családok hátrányos lakáshelyzete. (A lakáshoz jutás feltétele az 1970-es években egy év munkaviszony és 35.000 Ft előtakarékosság volt, de ennyi pénzt csak kevesen tudtak összegyűjteni). Ezeknek a lakásoknak az építése "tömbökben" történt, külön utcákat jelöltek ki a cigányoknak, így a beköltöző családok elkülönültek a település nem cigány lakóitól. Ennél is nagyobb hatást gyakoroltak az 1990-es években elindult nagyvárosi rehabilitációk, amelyeknek során a régi, korszerűtlen, leromlott épületek lebontása miatt a belső városrészekből a külterületekre kényszerültek a cigány családok.

Az iskolázottsági adatok egy ideig jelentős javulást mutattak a 30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest a cigány népesség körében, napjainkra azonban ismét - és jelentősen - romlott a cigánygyerekek iskolázottsága, és ez a jövőben tovább csökkenti a foglalkoztatottsági kilátásokat. A roma fiatalok nagy százaléka kerül az alacsony presztízsű szakmunkásképzőkbe (már ha egyáltalán bekerül, vagy ha igen, akkor el is végzi azt), ahonnan kevés sikerrel találnak olyan állást, ami az életfenntartáshoz elegendő mennyiségű jövedelmet biztosítana számukra. A cigány fiatalok esetében felmerül a foglalkoztathatóság kérdése, ami hosszú távon kijelöli ezeknek az embereknek a sorsát. A Kormány beszámolója (MKKB - 2005) és előrejelzése szerint "A jövőben a társadalom legszegényebb és leginkább kirekesztett csoportját képezi majd a cigánygyerekeknek az általános iskolát el nem végző egyötöde, az általános iskolát késve elvégző másik ötöde és az a további 40-50 százalék, amely az általános iskola elvégzése után nem tanul tovább, vagy beiratkozik a középiskolába, de lemorzsolódik."- ezzel mintegy jelezve az egyik legégetőbb esélyegyenlőtlenséget.

Korábban már beszéltünk a kapun belüli munkanélküliségről, arról, hogy a rendszerváltás előtt az ideológiai okokból megvalósított "teljes foglalkoztatottság" még a kevésbé képzett cigány munkavállalóknak is rendszeres és biztos jövedelmet nyújtott.

Mint említettük, a rendszerváltás hozta igazán felszínre azokat a problémákat a cigányság életében, amelyek bár többnyire korábban is fennálltak, de a szocialista foglalkoztatáspolitika elfedte azokat. A "szocialista nagyipar" szétesése elsősorban azokat a munkahelyeket szüntette meg, amelyekben dolgozni tudtak a korábban is többnyire alulképzett cigányok. A - zömmel külföldi tőkével - átalakuló ipar és a szolgáltatási szféra, a hatékonyságra alapozott profitorientált termelési mód nem bírja el a képzetlen munkaerőt. Ugyanilyen hatású - és különösképpen a falusi cigányokra nézve - a mezőgazdaság átalakulása is. A termelőszövetkezetek, állami gazdaságok - amelyek igen sok falusi cigánynak (is) állandó munkát biztosítottak - felbomlottak, az "utódszervezetekben" (ahol ilyenek egyáltalán létrejöttek) a gazdák már nem fogadták maguk közé a cigányokat (nincs szükség a viszonylag nagy volumenű nyers munkaerőre). A cigányok a kárpótlásból is kimaradtak, hiszen korábban sem volt vagyonuk, nem kellett őket kárpótolni, ezért a rendszerváltást követően sem jutottak földhöz. A vállalkozói szférába a cigányok - induló tőke és szaktudás híján - nem tudnak bekapcsolódni nagyobb tömegben. Amellett, hogy a romák jelentős része kirekesztődött a munkaerőpiacról, egy részük kényszerűen megjelent az informális gazdaságban - különböző eredményességgel. Mindennek következménye a rendkívül magas cigány munkanélküliség, annak minden következményes hatásával együtt (Bánlaky P. - Kevy B., 1999).

Az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv megfogalmazása szerint a cigány népesség társadalmi integrációját nem egyszeri akciókkal, hanem komplex társadalom- és gazdaságpolitikai beavatkozásokkal szükséges elősegíteni. A programok sikerének érdekében különféle megközelítéseket alkalmaznak (www.nfu.gov.hu):

1. Csoportos célzás: A programok egy része a roma népességet azon jellemzők mentén célozza meg, amelyeken keresztül jól megragadhatók hátrányaik a társadalom egészéhez képest. Ilyen jellemzők lehetnek például a munkaerő-piaci státusz (munkanélküliség, inaktivitás) és az iskolai végzettség.

2. Területi célzás: A programok egy része azokra az elmaradott térségekre, településekre, településrészekre koncentrálódik, ahol jellemzően magas a roma népesség aránya. Ezekben a térségekben a többszörös hátrány felszámolása érdekében komplex megközelítésre épülő fejlesztések szükségesek.

3. Speciális programok: amelyek célcsoportját közvetlenül a roma népesség jelenti.
Ahhoz, hogy a fejlesztések ténylegesen eljussanak a cigány népességhez, a roma szervezetekkel történő együttműködés alapján ki kell alakítani a hozzáférést segítő mechanizmusokat.