Vajon mióta létezik globalizáció? Biztos, hogy Amerikából jön? Tényleg ellentétes a lokalizációval? Ebben a részben a globalzáció, a regionalitás és a lokalizáció áll a középpontban.

Hazánk szempontjából fontosságban ezt követi az EU csatlakozás, amely csak közvetett és lassított integrációt jelent a nagy világfolyamatokhoz, valamint a globális kihívásokra regionális és lokális válaszokat kényszerít ki.

A vidék alapvető termelőtevékenysége mezőgazdaság, az erre épülő agrobiznisz. A világ élelmiszertermelését alapvetően változtatja meg a második zöld forradalom, a genetikailag módosított növények, állatok és mikroorganizmusok térhódítása. A hagyományos mezőgazdasági technológiákat a környezetkímélő, integrált és ökogazdálkodás váltja fel, a biotermékek speciális piacokat igényelnek. Az élelmiszer-fogyasztás is alapvető változáson megy át a zoonózisoktól való félelem, valamint a funkcionális- és bio táplálékok - tudományosan megalapozott vagy csak divatos - elterjedésével. Megváltoznak a fogyasztói attitűdök; új kereskedelmi és marketing technikák születnek, az óriás-kiskereskedők, a kereskedelmi márkák, a közvetlen értékesítés (direktmarketing), a termékek és szolgáltatások testreszabása újraértékeltetik velünk a korábbi marketing nézeteinket.

Megváltozik az agrárvilág társadalmi beágyazódottsága is: gazdálkodóként felelősséget kell vállalnunk a természeti és társadalmi környezetért, az esélyegyenlőségért, az élethosszig tartó tanulásért, a foglalkoztatásért és a vidéki térségek fejlesztéséért.

A közvélekedéssel ellentétben a globalizáció nem napjainkban kezdődött, és nem csak a pénzügyek és az azt kiszolgáló számítástechnika világméretű elterjedését jelenti, hanem az éghajlat korábbinál erősebb ingadozását, szélsőséges szárazságot vagy csapadékot, El Niño-t, globális felmelegedést/lehűlést, internetes információáramlást, drogokat, járványokat, környezeti károkat, a mezőgazdáknak új invazív gyomokat és kártevőket, azaz számos hasznot és ártalmat hordoz. Csak példaként említve; Cortez és Pizarro az 1500-as években azt hitték, hogy "pénzügyekben" járnak az Újvilágban, és valóban aranyat és más kincseket kerestek, meghódították az azték és az inka birodalmat, de közben kiirtottak néhány tízezer embert a fegyvereikkel és néhány százezret vagy milliót az általuk behurcolt mikrobákkal (Guns and Germs). Tudtukon kívül olyan eurázsiai zoonózisokat vittek magukkal, amelyeket a háziasítás során az állatoktól kapott a fehér ember, és az évezredek alatt valamennyire hozzászokott ezekhez (marhapestis/kanyaró, sertés- és kacsa influenza) (Diamond, 1999). Amerika néhány évezreddel korábban érkezett "őslakói" viszont védtelenek voltak ezekkel szemben éppúgy, mint ahogy a lovat, a puskát és a keresztény hittérítést sem ismerték.

Nekünk óvilágiaknak felkészültebbeknek kellene lennünk a fordított irányú globalizáció hatásaira. (Montezuma bosszúja, a paleopatológusok szerint az aztékoktól visszakapott szifilisz váratlan és leküzdhetetlen csapásként érte a XVI. századi Európát.) Meg kell kísérelnünk kiaknázni az előnyöket, elhárítani a hátrányokat. Semmi sem rosszabb a globalizációnál, mint kimaradni belőle. "A globalizáció nem választás kérdése, ezért érdektelen, hogy ki szereti és ki nem. Egyedül csak az érdekes, hogy ki hogyan alkalmazkodik hozzá" (Krémer B., 2002).

A globalizációról - és mint majd látjuk, az ehhez kapcsolódó témákról, mint a regionalitás, lokalitás, vagy mint a következő fejezetekben részletesen elemzett vidék - könyvtárnyi szakirodalom született, ennek ellenére a kutatók szinte egyetlen részletben (fogalmi keretek, a kifejtett hatások stb.) sem egyeztek meg teljes mértékben. Egy részük a globalizáció pozitív oldalát emeli ki (a gazdasági fejlődés dinamizmusa, a technikai haladás, információs-kommunikációs fejlődés, stb.), míg mások a negatívumokat (az egyenlőtlenségek fokozódása, az egyes folyamatok ellenőrizhetetlensége stb.).

Hankiss Elemér (2002) szerint "... a globalizáció egyfelől csökkenti, másfelől viszont drámaian növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Csökkenti, mert a kommunikációs hálók kiépítésével, az internet elterjesztésével és más eszközökkel a világ korábban elmaradott, elzárt térségeit is bekapcsolja a nemzetközi vérkeringésbe. De másfelől növeli az egyenlőtlenségeket, mert azok az országok és emberek, akik bekerülnek a globalizáció központjaiba és úgynevezett korridorjaiba (amelyek összekötik a központokat), sokszorta több lehetőséggel rendelkeznek, és sokszorta magasabb színvonalon élnek, mint azok, akik kívül rekedtek. Ez élesen megosztja a világ országait, és minden egyes országban szélesíti a szakadékot a globális polgárok és a páriák között."

Out of Africa

Rögtön az elején szeretnénk kedvet csinálni az olvasónak a "betoldások" elolvasásához is. Ami itt következik, az még nem tudomány, félig sci-fi, de ha a másik fele később igaznak bizonyulna, akkor nagy hiba lenne ma hallgatni róla. Mire kiderülne, hogy a diagnózis biztosan helyes volt, addigra rég megkésett a terápia, a beteg meghalt.

Az egyik legfontosabb globalizációs történetet hívják így a regény és a film óta, hogy Out of Africa. Ugyanis igen nagy a valószínűsége, hogy a mai ember ősei Afrikából származnak, tehát az elődeink feketék voltak, és valamikor 80.000 évvel ezelőtt indultak el meghódítani a Földet. Ennek a globalizációnak a mai mindennapjainkra is számos hatása van, amelyek közül egy máig megoldatlan problémát rögtön bemutatunk.

A teljes sztori (Out of Africa) letöltéséhez katt ide.

Fejlődési pályák

A fejlődési pályák képezik a modern gazdaság egyik legnagyobb rejtélyét. Mitől fejlődik az egyik ország vagy térség gyorsabban, mint a másik? Jánossy Ferenc  trend-vonalai óta (1966) sejtjük, hogy valami endogén tényező a meghatározó; szerinte valószínűleg a szakmastruktúra, azaz a népesség változtatási és tanulási képessége. Ami persze nem csak iskolai tanulást jelent, hiszen nem lehet egy ország lakosságát gyorstalpalókon valami korszerűre átképezni.

Jánossy példájával élve; ugyan ki merne kilépni annak a világvárosnak az utcájára, ahol mindenkinek csak hathetes autóvezetési tapasztalata van. A tanulnivalók jelentős része iskolában nem tanítható "tacit knowledge", hallgatólagos tudás, amit csak ellesni lehet az elődöktől. Ha a tanítható dolgokat egyszerre sok embernek akarjuk továbbadni, akkor a "hígító" elv működik, azaz elvész a minőség. Ha túl kevés ember az újdonág ismerője, akkor nem jön létre az a kritikus tömeg, amely a társadalmi-gazdasági hatáshoz szükséges. Mindezekből következik, hogy kicsi az esély a gyorsításra, a trendvonal megbillentésére. Optimista politikusaink persze könnyen dicsekedtek néhány éve, hogy a GDP növekedése nálunk majdnem kétszerese volt az Európai Unióénak, többnyire hallgatva róla, hogy abszolút értéke pedig majdnem a fele. A kicsit is számolni tudóknak egyértelmű, hogy a két "majdnem" szorzata azt jelenti, hogy tágul a szakadék.

A maradék remény a szintén Jánossytól származó helyreállítási periódus elmélete, amely szerint a háborúk, forradalmak, válságok és rendszerváltások után legalább a saját trendvonalunkat újra elérhetjük (lásd az ábrán).

A káosz-elmélet és a pozitív visszacsatolás ismeretében talán a trendvonalak közötti átjárhatóság sem teljesen lehetetlen; a jelenleg lassabban fejlődő országnak vagy ágazatnak is van lehetősége pályamódosításra, illetve a fejlődés gyorsítására.

Invazív növények (és állatok), elvaduló táj

A vidéket, a kultúrtájat közvetlenül érintő egyik legnagyobb globalizációs hatás az invazív (inváziós, betolakodó, adventív, özön) növények megjelenése a hazai flórában és a mezőgazdaságilag művelt területeken. Más tájak élőlényei a történelem folyamán természetes úton is hódítottak, ember is telepítette őket, de leggyakrabban a világjáró globalizált ember hurcolta azokat akaratlanul is magával. Korábban a növények számára áthághatatlan természetes akadályok, a tengerek, sivatagok és hegységek gátolták a terjedést, de a globalizált népesség átrepül, vagy áthajózik ezeken, és viszi magával a "potyautasokat". A korábbi csekély átjárhatóságnak is van történelmi ellenpéldája; az ókor óta ismert sáskajárás. A mai invázió legnagyobb veszélye, hogy az új élőlényeknek egyelőre nincs itt a természetes parazitája, hiányoznak a versenytársai és főképpen a fogyasztói, azaz a táplálékláncban fölötte álló élőlények. Erre ellenpélda a konkoly, amely behurcolt búza-gyom volt Magyarországon, de mára - főleg a vegyszeres gyomirtás áldozataként - ritka védett növényünkké vált.
A hazai vasútvonalak, vizek, folyóvölgyek ökológiai folyosóként vezetik be az országba az újabb és újabb invazív növényeket. A legnagyobb károkat, a lakosság egészségét és a turizmusunkat is veszélyeztetve napjainkban a parlagfű okozza, amely 1922-ben lépte át a határt a Dráva mellett, és mára valóban szinte minden parlagot beborítva az elhanyagolt ország szimbólumává vált.

Ahogy a parlagfű a bolygatott, de nem művelt területek növénye, a felhagyott legelő is benépesül a nem oda való növényekkel és állatokkal. A gyep helyén tüskebozót nő, galagonya, szeder, kökény, vadrózsa borítja be a tájat, eleinte átláthatatlan majd később átjárhatatlan szövevényt alkotva turisztikailag is értéktelenné teszi azt (lásd az ábrán).

A hiedelem szerint a legelők a legveszélyesebb kullancsos területek, ami statisztikailag igaz, mert a kérődzőkön és közelükben rengeteg kullancs van, viszont ezek nem hordozzák a Lyme borreliosis betegséget, népiesebben a Lyme-kórt. A tüskebozót kullancsainak viszont a kisrágcsálók a köztes gazdái, nagyon erős Lyme fertőzöttséggel. (A "kullancs elleni oltások" nem a Lyme ellen védenek, hanem az agyhártyagyulladás vírusa ellen.)

A Duna völgyéből már több száz kilométerre kirepülő másik veszélyes inváziós gyom a selyemkóró (vad-dohány, Asclepias syriaca), amely szó szerint is repülve terjed magától is, de valószínűleg jelentős terjesztői a méhészek, akik ugyan helyesen ismerték fel benne a jó mézelőt, de figyelmen kívül hagyták a hódító faj rendkívüli veszélyességét.

Sokan gyönyörködnek a hazai vízpartok függöny-társulásaiban, amelyeket a nedves talajtól a fák csúcsáig kapaszkodó lián-növények alkotnak, holott ezek a vizes élőhelyek eredeti biodiverzitását csökkentő betolakodók (Bryonia, Echinocystis és Vitis,   de ez utóbbi a hiedelemmel szemben nem a honos, ősi európai vadszőlő, hanem a felhagyott szőlőskertekből kivadult amerikai szőlőalany) szinte megállíthatatlan burjánzása. A következő ábrán látható színpompás növényfüggöny a Tisza árterében található (Pécsi - László, 2000).

A folyószabályozás után az eredeti mocsaras árteret erdészeti nyárfa-hibridekkel (Populus alba x Populus tremula) telepítették be a töltések erősítésére. Az így kialakított mesterséges társulásban megjelentek a Tiszát kísérő gyomfajok (Bryonia, Rubus), ezért egy növénytanilag értéktelen gyomtársulás alakult ki. A gyomtársulásba betelepült az Amerikából származó, alanynak használt Vitis riparia x Vitis berlandierii, amely a filoxéravész idején került Magyarországra, és települések házikertjeiből vadult ki. Az alany szőlő több méteres magasságba felkapaszkodik a fák lombkoronájába, és lehajló hajtásrendszere adja a galériaerdőt, amely a gát felől nézve függönytársulás hatását kelti.

A falvak és városok utcáin, az elpusztult ültetvények helyén, szeméttelepek környékén pedig egy fa hódít, a többnyire ecetfának becézett bálványfa (Ailanthus), amelynek eleinte néhányan még örültek is, mert ott is megél, ahol már minden más kipusztult, de kiderült, hogy kiirthatatlan szupergyom.

Vadonatúj jó hír viszont, hogy puha fája miatt könnyen megtámadja a hasadtlemezű gomba (Schisophyllum), sőt mesterségesen is fertőzhető vele. Ily módon mégis kiirthatjuk a bálványfa gyomerdőket, viszont sajnos még tisztázatlan, hogy az agresszív farontó gomba nem fog-e túlságosan elszaporodni az emberi beavatkozás révén.

Jövőre, vagy az első csapadékosabb nyár után éri el az ország közepét a nyugati határszélen, a folyóvölgyeket és patakpartokat már teljesen beborító bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera), amely állítólag sokszoros nektárkínálatával győzi le a honos növényi konkurenciát.

A fagyöngy és fakín (Viscum és Loranthus) esetében mindig tudtuk, hogy fáinkon élősködnek, de ritkaságuk miatt inkább csak gyönyörködtünk a télen is üde zöld levelekben vagy a sárga bogyókban. Számunkra ismeretlen okból talán a felmelegedés vagy egy új, őket terjesztő madárfaj miatt annyira elszaporodtak, hogy szenvednek tőlük és törnek alattuk az út menti fasorok.

Később persze az sem kizárt, hogy némelyik betolakodót vagy telepített idegent megkedveljük, mint ahogy az akácos és a nyárfasor a magyar táj megszokott elemévé vált, de ettől még nem csökken a biodiverzitást csökkentő káros hatása.
"Minden ezer behozott fajból, a természetbe kiszabadulva átlagosan egy okoz idővel komoly problémát" - véli Botta-Dukát Zoltán MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének munkatársa (Andacs, 2006). Hogy miért okoz fejfájást ez a látszólag elhanyagolható arány? Előre kiszámíthatatlan, hogy melyik válik özönnövénnyé, milyen hatással lesz a természetes növény- és állatvilágra, illetve milyen környezeti- és gazdasági kárt fog okozni a vidéken.

Az invazív növények terjedését meg kell állítani, hiszen ha hódít a parlagfű, akkor nem lesz falusi és borturizmus, külföldi befektető, azaz közvetlen gazdasági kár is származik belőle. A folyamat ellenkezője, az invazívok megállítása pedig a legjobb reklám egy régiónak, kistérségnek, önkormányzatnak vagy akár egy üzemnek, és lakossági együttműködésre sarkall, ily módon piaci előnnyé válik.

Az invazív emlősállatokkal legalább ennyi baj van, és legalább ennyi gondot okoznak a vízügyeseknek, erdészeknek, s az özönnövényekhez hasonló kedvezőtlen folyamatokat generálnak.