Térségi versenyképesség és az innováció

A regionális fejlődés, versenyképesség

A globalizáció - regionalizáció (lokalizáció) párhuzamosan végbemenő folyamatai felértékelik a földrajzi koncentrációt, a helyi adottságokat, az agglomerációs előnyöket és hátrányokat is. "A regionális versenyképesség fogalma a globalizációval került előtérbe, mivel az új gazdasági folyamatok és következményeik a nemzetközi verseny hagyományos kategóriáival (világpiaci részesedés, külkereskedelmi egyensúly stb.) egyre pontatlanabbul írhatók le... A kormányok alig tudnak közvetlenül beavatkozni a piaci versenybe, ezért felértékelődtek a közvetett eszközök, amelyek leírására a versenyképesség kifejezés vált általánossá." (Lengyel I. 2000). A régiók versenyképességének értelmezése túlnyúlik a "gazdasági" versenyképességen, mert annál több, a gazdaságon túl a társadalom, az oktatás, innováció stb. területeit is magában foglalja (lásd az ábrán).

A régiók versenyképessége és a reménybeli fejlődésük szorosan összefügg egymással: Enyedi György (1997) szerint az alábbi tényezők jelenléte tehet sikeressé egy régiót:

- a gazdasági szerkezet változtatási képessége, kiemelten az értéknövelő, multiplikátor hatású ágazatok térnyerése,
- értékhúzó, szolgáltató ágazatok magas aránya (üzleti szolgáltatások, kutatás - fejlesztés, felsőoktatás, kultúra),
- jellemző a tudás-alapú termelés,
- erős az innovációs készség,
- a sikeres régióban születnek a döntések,
- erős és gyarapodó középosztály,
- értékes településkörnyezet, igényes várospolitika és színvonalas közszolgáltatások biztosítása,
- sikeres konfliktuskezelés,
- jelentős külső (nemzetközi) kapcsolatok, illeszkedés egy nemzetközi nagyrégió város- és kapcsolatrendszerébe,
- növekvő jövedelem és foglalkoztatás.

A térségi versenyképesség tényezői

Egy kisebb térség versenyképességéhez - csakúgy, mint a régióknál - ma már nem elegendőek a hagyományos erőforrások (a természet, a tőke, a technika és az ember): ezek létezési és működési alapfeltételekké váltak. A fentiekkel (Lengyel I. (2000, 2003), Enyedi Gy. (1997) megegyezően (és időben talán kissé előbb is) Hoványi (1995) 6 "i"-vel terjesztette ki a vállalatok igazi versenytényezőit, de a vidékfejlesztésre adaptálva ezek még tovább bővítendők:

- Információ, kommunikáció: az információhoz-jutás lehetősége, gyorsabb és megbízhatóbb információáramlás. A megfelelő időben megszerzett információ érezhető versenyelőnnyé válik a(z egyébként általában szűkösen rendelkezésre álló) fejlesztési források megszerzésében. Az információáramlás megbízhatósága elengedhetetlen követelmény akkor, amikor az interneten nyújtjuk be pályázatainkat, intézzük pénzügyeinket, adóbevallásunkat. A gyors, megbízható információcsere költségkímélő technika is egyben.

- Az innováció képessége a "versenyben maradás nélkülözhetetlen feltétele a felgyorsult műszaki és gazdasági fejlődésben" (Hoványi, 1995) a vidék esetében sokszor a megmaradás feltételévé is válik.

- Az irányítási-szervezeti rendszer Hoványi (1995) által javasolt decentralizálása a helyi lehetőségek jobb ismerete és jobb kihasználása révén a vidékfejlesztési elvek közül a szubszidiaritásnak feleltethető meg.

- Az immateriális javak közül a vidék arculata, jó hírneve, imázsa mint térségi vonzerő jelenthet versenyelőnyt.

- Az illeszkedés a hálózatokhoz egyre fontosabb erőforrássá válik: a különböző kooperációkban, integrációkban való részvétel a fejlődés egyik kulcstényezője. Különféle szempontokból ki lehet maradni ezekből az együttműködésekből, de akkor azzal kell számolni, hogy a változás nagy valószínűséggel elkerüli a térséget, konzerválódik jelenlegi (nem kívánatos) helyzet. A hálózatokhoz történő csatlakozás azonban fejlett együttműködési készséget, képességet feltételez.

- Az idő, mint erőforrás Hoványi (1995) szerint két irányból is értékelendő: a környezeti hatásokra való reagálás ("külső") és "belső" működés gyorsasága egyaránt hatással van a versenyképességre. Legalább ennyire fontos azonban az idővel való gazdálkodás, illetve a vidékfejlesztési akciók időzítése. Az elszalasztott idő (pillanat) hosszú távon visszavetheti egy térség fejlődését, míg a döntéshozatalra alkalmas/megfelelő idő felismerése jelentős nyereséget hozhat.

- A sikeres vidékfejlesztés szempontjából a változás elviselése, a változtatás képessége: konfliktus- és kockázatvállalás legalább annyira fontos tényező, mint az előzőek. A változással járó konfliktus vállalására, kezelésére nem mindenki alkalmas, a változástól való félelem (vagy akár csak a kényelem maga) már sok kezdeményezést derékba tört.

- A döntési helyzet felismerése, a döntési képesség (elemzés, bizonytalanság, támogatás) - egyszerű döntésekre a legtöbb egészséges gondolkodású ember képes, a súlyosabb problémák akkor jelentkeznek, ha kevés információval, szűkös időkeretben, az összes lehetséges kimenetet nem is ismerve kell bizonytalan kimenetű döntéseket hoznunk. Az ilyen helyzetek felismerése és helyes kezelése viszont ritka adottság, amely viszont gyakorlással, esetjátékokkal valamennyire fejleszthető. A legsúlyosabb hiba, ha fel sem ismerjük a döntési helyzetet, vagy a bonyolultságtól és a kockázattól félve halogatjuk a döntést.

- A fenti - többnyire tudatosságot feltételező - tényezők megléte mellett sokszor szükség van még a szerencsére és a szerencsés véletlenekre, de csak azok számára jelentenek valódi versenyelőnyt, akik várják és készülnek rá, akik nyitottak a világra.

- A tudásgazdaság: knowledge management szerepe - tudásgazdaságnak (korábban tudásiparnak) a fentiek komplex összhangját nevezik, amely esetben minden szükséges feltétel együtt van a sikeres fejlesztéshez.

- A pozitív visszacsatolás: önerősítő folyamatok, agglomerációs előnyök - a pozitív visszacsatolás az önerősítő, öngerjesztő folyamatok működését leíró jelenség, amelyben a visszacsatolás (feed-back) zárt kört alkot az egyes tényezőkkel, és minden körben felerősödik a folyamat. Ilyen a természetben is létezik, a gazdasági folyamatokban is mindennapos. Az ellentéte a tényezők nyílt kapcsolódása, önszabályozással, amely csillapítólag hat, és a folyamat az eredeti szinten stabilizálódik.
A fejlesztés tartós sikeréhez nem csak az egyes tényezők külön-külön való megléte szükséges, hanem a fentiek komplex összhangja is.

A világ számos országát ismerő holland mezőgazdasági és világkereskedelmi szakértő, Herman De Boon más nézőpontból közelíti meg a versenyképességi modellt: szerinte a változások hajtóerői között kiemelten szerepel - a már ismertetett tényezők (globalizáció, politika, technológia) mellett - az individualizmus, a koncentráció és a logisztika is.

Innováció a vidékfejlesztésben

Az innováció mára már divatos kifejezéssé vált. Köznapi nyelvünkben általában "újítás" értelemben használjuk (= Innováció, innoválás lat, ritk újítás - Bakos F., 1989), míg a szaknyelvben jószerével a műszaki fejlesztéshez kötődő értelmében használatos (Schumpeter, J. A. (1980): "az innovációt egy új termelési forma kialakításaként definiáljuk. Az innováció éppúgy magába foglalja egy új termék feltalálását, mint új piacok vagy egy új szervezeti forma feltárását...")

G. Fekete É. (2000) szerint a kistérségi fejlesztésben az innováció két nézőpontból vizsgálható:

1. olyan folyamat, amely a helyi műszaki-technikai innovációk térbeli megjelenését és terjedését takarja,
2. magának a helyi fejlesztési tevékenységnek innovációjaként értelmezzük.

Az is kérdéses, hogy magát a fejlődést hogyan határozzuk meg. Egy felülről lefelé irányuló fejlődési modell általában gazdasági növekedést eredményez, ennek megfelelően az innováció a termelés korszerűsítéséhez, az ehhez szükséges új termékek, technológiák, infrastruktúrák, munkaszervezési, irányítási, üzemgazdasági és marketing eljárások megjelenéséhez és azok terjedéséhez kapcsolódik. A vidékfejlesztésre jellemző ún. "bottom up" folyamatok az innovációnak nagyobb teret engednek.
Véleményünk szerint az innováció - nemcsak technológiai értelembe véve - magában foglalja ugyan az ötletet, a kreativitást, az újítási hajlamot, újítást és a fejlesztést, de ezeknél több, hiszen a megvalósítást is feltételezi. A sikeres térségi innováció pedig fenntarthatóvá is válik ökológiai-, ökonómiai- és szervezeti értelemben egyaránt.

A fenntarthatóság a térségi siker egyik legfontosabb követelménye, de egyúttal a legkritikusabb pontja is. Különböző külső támogatások, pályázatok elnyerésével egy-egy innovatív ötlet megvalósítható ugyan, de ha nem válik önfenntartóvá, állandóan újabb és újabb külső támogatásokra szorul, akkor valójában nem szolgálja a térség fejlődését, s végül a legkiválóbb ötlet, kezdeményezés is elhalhat.

A térségi kezdeményezések kapcsán elkövetett leggyakoribb hiba az, hogy a fenntarthatóságot nem komplexitásában értelmezik: csak gazdasági vagy kizárólag ökológiai, esetleg technológiai-, szervezeti megközelítésből vizsgálják és törekednek a maximalizálására. Holott ezeknek a tényezőknek az összehangolására, optimális kombinációjuk megteremtésére kellene törekedni. Jóllehet így egy-egy optimum- vagy maximumponttól távol eső helyzet következik be, de a pozitív és negatív hatások eredője végül fenntartható projektet eredményez. (A hazai és az uniós pályázati bürokrácia és gondolatmenet éppen ebben a kérdéskörben a legellentmondásosabb: többnyire a gazdasági eredmények maximalizálását követeli meg: a megtérülési idő, a nyereségesség számonkérésével és a valódi (környezeti-társadalmi-szociális) hatásokat figyelmen kívül hagyja. Való igaz, hogy ez utóbbiak kevésbé számszerűsíthetők, "indikálhatók" és számonkérhetők.)

Melyek a sikeres (és fenntartható) térségi innováció feltételei? Ez a kérdés több megközelítésből is vizsgálható: a megfelelő kiindulási információk, a helyes helyzetfelmérés és -értékelés, a jó ötlet, annak alapos kidolgozása, az átgondolt cselekvési terv és a körültekintő megvalósítás mind segíti a projekt sikerre vitelét.

Az innováció kiindulópontja G. Fekete (2001) szerint a térségben élők által érzékelt társadalmi-gazdasági elmaradottság, egyensúlytalanság, a tudatosuló válsághelyzet, a globális hatások érvényesülése, a mindezekből fakadó cselekvési kényszer felismerése. Általánosabban fogalmazva (hogy ne csak az elmaradottsághoz, válsághelyzethez kötődjön az innováció) többnyire valamilyen hiány, illetve a hiányérzet leküzdésére való törekvés indítja el az innovációs folyamatot.

Az általunk egyik legfontosabbnak tartott tényező, az innovátor személye és környezete. A sikeres térségi kezdeményezéseknél mindenütt található egy vezéregyéniség, aki rendelkezik a szükséges innovációs-készséggel. Ez magában foglalja az újra való nyitottságot, a kreativitást, a kezdeményező-készséget. Ezek mellé a tulajdonságok mellé társulási-, együttműködési készség, meggyőzőerő és szervezőkészség is párosul. Környezetükben nem feltétlenül töltenek be formális vezető szerepet (sőt ezt az általunk vizsgált közösségek egyikében sem tapasztaltuk). Többnyire jelentős, a közvetlen környezetükön, közösségükön túlnyúló kapcsolatokkal rendelkeznek, a helyitől eltérő ismeret-anyaggal bírnak, amelyet hasznosítanak ötleteik megvalósításában. Gazdaságilag-érzelmileg függetlenek, vagy függetleníteni tudják magukat a helyi érdek- és rokonsági viszonyoktól. Ezek a tulajdonságok nem mindig párosulnak egyetlen személyben, így az "innovátor" egy csoport lesz, ahol a kreatív emberen kívül megfelelő tulajdonságokkal és hatáskörökkel rendelkező személyek működnek együtt. Az innovátorok maguk sikerkeresők és konstruktív versenyt folytatnak, ezért sokszor megütköznek kudarckerülő esetleg destruktív vetélkedést folytató környezetükkel.

A sikerkereső és kudarckerülő magatartás jellemzői:

A konstruktív és a destruktív versengés jellemzői:

Ha az innovátor erős helyi kapcsolati hátteret alakított ki (jelentős formális vagy informális hatalommal bír), az elfogadása viszonylag hamar megtörténik, az innováció elterjedése gyors, hatása maradandó, a fenntarthatóságára nagy az esély: egy sikeresen véghezvitt projekt - amely fenntarthatóvá tehető - újabb innovatív ötletek és fejlesztések kiindulópontja lehet (többnyire az is), és ez újraindítja az innovációs láncot.

Ellenkező esetben - kudarckerülő, destruktív környezetben - az innovációs lánc hamar megszakad, az innováció megtörik a környezet ellenállásán, gáncsoskodásán. Esetleg még néhány bátortalan kezdeményezés tanúja lehet az innovátor környezete, de ezek többnyire már eleve kudarcra ítéltek. A térség nem indul el a fejlődés útján, megreked, sőt egyre inkább le is szakad a környező településektől.

Letenyei (2000) T. W. Valente-t idézve a következőképpen vezeti be az innovációk terjedésének fontosságát: "Az innovációk terjedése mindig egy társadalom tagjai között ragadható meg, ezen egyének közötti érintkezés pedig maga a társadalmi kapcsolatháló. Az érintkezések hálózata határozza meg, hogy milyen gyorsan terjednek az innovációk, és milyen gyorsan fogadják be őket." Úgy gondolja: a falusi környezetben megjelenő innovációk átvezetnek a hagyományos paraszti létből a vállalkozói létbe úgy, hogy közben nem feltétlenül rombolják le a hagyományosnak tekinthető falusi kapcsolati rendszereket. A falusi társadalom szereplői gyakran a helyi társadalom igen erős gazdasági szereplői, így könnyen betölthetnek innovátor ill. mintakövető szerepeket. Ebben a környezetben a magasabb presztízzsel bíró falusiak gyakran lehetnek példaképek, az ő újításaik mintaként szolgálhatnak a közösség többi tagjának is. A kapcsolati hálók vállalkozói - és innovációs - erőforrásként való felhasználása lehet többek között a hagyományos közös munka, a kaláka, ami időről időre veszíthet ugyan a jelentőségéből, de sohasem szűnt meg és napjainkban is életképesnek tekinthető.