Az ökológiai termesztés és a piac

Az ökológia közvetlenül és közvetve minden földlakót érint, ugyanakkor az elemzéshez szükség van arra, hogy meghatározzunk egy szűkebb kört, amelybe az ökológia piaca által az átlagosnál jobban érintettek tartoznak. Az ökopiac szereplői alatt az ökológiai minőség területén üzletszerű tevékenységet folytatókat kell érteni. E szereplők közé tartoznak tehát az ökológiai termékek termelői és vásárlói mellett az ökológiai szolgáltatások nyújtói, az ökológiai piac szabályozásában részt vevő szervezetek, illetve az ökológiai javakkal kereskedő gazdasági szereplők.

A fenti viszonylatban a termelők az ökológiai mezőgazdaság földművelői és állattenyésztői. Az ő szerepük az ökológiai irányelvek figyelembevételével való gazdálkodás és a minél nagyobb értékű termékek létrehozása. Ha módjuk van rá, a termelők is részt vehetnek a kereskedelemben, például a közvetlen értékesítés módszere révén. Az ökológiai szolgáltatások nyújtói olyan módon járulnak hozzá az ökológiai gazdasághoz, hogy a termelők és kereskedők, vagy a kereskedők és fogyasztók közötti úton a termék hozzáadott értékét növelik. Ilyen szolgáltatás lehet a termelők szaktanáccsal való ellátása, továbbképzése, vagy a kereskedelem számára a termékek feldolgozásában való közreműködés.

A kereskedelem legegyszerűbb formája a közvetlen értékesítés, amely során az ökológiai gazdálkodó saját gazdaságában vagy egy piactéren szolgálja ki fogyasztóit. A kereskedelem tipikus példája a piacokon történő, kereskedő általi értékesítés, amikor is a termelő beszállítója a kereskedőnek, aki aztán közvetlenül kapcsolatban áll a vevőkkel. A biotermékek más intézményesülő formái a bioboltokban vagy házhoz szállítással történő értékesítés. Ezekben az esetekben a termelő már nem biztos, hogy kapcsolatban áll a kiskereskedővel, így néha még közvetett kapcsolatot sem teremthet a fogyasztóval. Hasonló a helyzet akkor, ha szuper- és hipermarketek értékesítik a bioterméket: egy-egy termelő csak a legritkább esetben képes olyan kereskedelmi mennyiséget termelni, amely elegendő egy üzletláncnak. Így a közvetlen kapcsolat az ilyen óriás-kiskereskedelemben megszűnik termelő és fogyasztó között.

A termelő és fogyasztó közötti bizalmi viszony létrejöttének legnagyobb gátja valószínűleg a termény feldolgozottan történő értékesítése: például az, ha a bio-sárgarépa úgy kerül a hipermarket polcaira, hogy az "csupán" egy gyermektápszer alapanyaga. Ebben az esetben a termelőnek általában nincs visszajelzése arról, hogy az általa létrehozott alapanyag milyen fogadtatásra lelt a vevők (fogyasztók) körében. Hiányzik tehát a visszacsatolás, hogy a termék kedvező vagy kedvezőtlen fogadtatásra talált-e a vásárlók körében. Az ilyen visszacsatolás nem csak a termelő önérzetének ápolása folytán szükséges, hanem igen fontos információt közvetíthet a termelőnek az éles verseny által meghatározott piacon. Ugyanakkor a feldolgozással keletkező hozzáadott értéktöbbletből a termelő is részesedhet.

Az ökológiai piac fontos szereplői a piacszabályozó szervezetek. Az ökológiai minőség általában a vásárló számára nem érzékelhető, tehát azt minősíteni, tanúsítani kell. E certifikációs folyamatot pedig csak gazdasági alapon, jogszabályozással lehet fenntartani. A szabályozó intézményrendszer "csúcsán" hazánkban a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium áll, amely termelési és feldolgozási, élelmezésügyi kérdésekben is meghatározza e gazdasági ág működését.

Ökopiac: a bioterméktől a közösségi eszméig

Ma a biotermékek, az ökológiai gazdálkodás termékeinek szelíd fogyasztói sokszor e termények egészségvédő vagy betegség-elhárító, szinte csodatevő erejében hisznek. Mások, a zöld aktivisták pedig gyakran harcosan küzdenek a környezetszennyező technológiák ellen. Ez a két, részben egymást is átfedő fogyasztói szegmens is kevés a hazai ökológiai gazdálkodás elterjesztéséhez. Helyettük és mellettük szükség lenne arra a lényegesen nagyobb fogyasztói rétegre, aki azért dönt a biotermék mellett, mert ezzel jó embereket, hagyományosan gazdálkodó parasztokat, jó ügyeket, védendő természetet és környezetet, szép tájakat támogat, és tesz valamit a világ fenntarthatóságáért. A csodaváró hittel és a militáns fellépéssel viszont éppen ezt a szélesebb fogyasztói réteget riaszthatjuk el a biotermékektől, mert többségünk irtózik az irracionális és a harcos nézetektől, pláne az ezzel való azonosítástól. Magyarországon is arra a nyugati szomszédainknál már szépen fejlődő gyűrűs ökopiacra lenne szükség, amelyben az ökológiai gazdálkodás hívei, a biotermékek fogyasztói, a természet rajongói és a mindezekért anyagi áldozatot szívesen vállalók körkörös fogyasztással egyesülnek.

A hálózati előnyökből (network externalities) származó gazdasági fenntarthatóságot még tovább erősítheti a fogyasztók tájhoz, vidékhez kötődése. A biokertek közös művelése (CSA = Community Supported Agriculture) ma még csekély érdeklődést kelt az emberekben, de jól szimbolizálja az utat a bioterméktől a közösségi öko-eszméig.