Az új ígéretes korszak csak a második világháború utolsó éveiben kezdődik, amikor egy amerikai mezőgazda és csapata elkezdte megváltani az éhező világot. Szerény keretek között indult az akció, a Rockefeller alapítvány megbízásából néhány fiatal amerikai gabonaszakértő áttelepült az éhező Mexikóba, hogy ott szintén fiatal agrárszakembereket korszerű gabonatermelésre tanítson.

Meghonosították az eredetileg Japánból származó rövidszárú búzákat, amelyek meghálálták a természetes és műtrágyázást, valamint az öntözést. (A korábbi európai „ringó búzamezők” szinte embermagasak voltak, hosszú száron, karcsú, könnyű kalászokkal, amelyek ennek ellenére is elfeküdtek és megpenészedtek a földön, ha trágyázták, öntözték vagy ha csak a vihar döntögette őket.)

Borlaug és csapata sikerrel működött Mexikóban, később Indiában és számos afrikai országban alapítottak helyi szakemberekből tanácsadó intézményeket, megsokszorozva a termést és hátrahagyva egy-egy működő kutatóbázist. Norman Ernest BORLAUG a többé-kevésbé sikeres forradalmáért 1970-ben Nobel Béke Díjat kapott. A nevét az egész világon ismerik, többnyire áldják, néhányan átkozzák, Magyarországon alig említik. Műve – a zöld forradalom – enni adott az emberiségnek; nem segélyt osztott, hanem földművelést, növénytermesztést és nemesítést tanított szerte a világon. Lehet, hogy ő alkalmazta a tudástranszfert is először, a fejlődő országok segítésének máig legkorszerűbbnek tartott módszerét, amely "hal helyett háló" formájában persze több ezer éve ismert. Borlaug gabonanemesítő és technológiafejlesztő tevékenysége nyomán az éhező Mexikó gabona-exportáló országgá vált, India, Pakisztán és Afrika számos régiójának parasztjai és kutatói tanulták meg tőle, hogyan kell a zöld forradalom újításait a termőhelyhez, a gazdasághoz és az adott társadalomhoz illeszteni.