Az ember számára nem állt mindig rendelkezésre ennyiféle anyag és energia; a civilizáció első évezredeiben csupán saját és állatai izomerejére, valamint a biomassza (pl. a fa) elégetésére hagyatkozhatott. A fosszilis energiahordozókat, azokon belül is elsősorban a kőszenet gyakorlatilag csak az ipari forradalom óta, tehát körülbelül 200 éve használják. Két technikai innováció tette különösen értékessé a kőszenet: az egyik a gőzgép volt, amely az egykori napenergiát mozgássá alakítja, a másik a koksz, amely a vasat acéllá nemesíti.

A kőolajat csak száz évvel később, az autóipar és a vegyipar térhódítása idején kezdte értékelni a gazdaság, s a földgázt (az atomenergiával együtt) csak 50 éve hasznosítjuk. A három fosszilis energiaforrás fedezi jelenleg az energiafelhasználás 90%-át, 5%-ot tesz ki az atomenergia, és kb. 4%-ot a vízenergia. A szél és napenergia ma még az 1%-os részarányt sem éri el. A tudósok sokat vitatkoznak, hogy az energiaforrások meddig fognak tartani, de abban az egyben megegyezik a véleményük, hogy csak korlátozott ideig. Jelenleg nemcsak az energiaforrások vannak fogytán, de az elhasználódott energiaforrások (füst, olajszármazékok stb.) elhelyezése sem fenntartható. Érdekes, hogy csak néhány évszázada vagyunk ennek tudtában; korábban a földi élettér véges volta senkinek nem tűnt fel.

A legnagyobb erőforrás-pazarló fejlett országokban figyeltek fel először a jövőt fenyegető gazdálkodásra. Ironikus módon annak kapcsán került először a nyilvánosság elé a kérdés, hogy ha a fejlődő országok (nagyrészt a fejlettek segítségével) hasonló jóléti modell megvalósítására törekednének, akkor ennek hatására a földi ökoszisztéma nyomban megroggyanna. Ehhez az állításhoz elegendő alapul venni a fejlett országok (Magyarországot is ide értsük) primer alapanyag-felhasználását, és beszorozni a felzárkózni szándékozók számával.