A magyar mezőgazdák és kertészek többé-kevésbé szilárd meggyőződése, hogy természeti és társadalmi erőforrások tekintetében kompetitív előnyeink vannak, és ezek kedvezően befolyásolják távlati versenyképességünket az európai piacokon.

Az általánosan elterjedt nézet szerint legfontosabb versenyelőnyeink a 2000 napfényes óra és az ezzel kapcsolatos kedvező termőhelyi viszonyokból fakadó kiemelkedő termékminőség valamint az olcsó munkaerő miatti kedvezőbb költségek. De valóságosak-e ezek az előnyök? A 2000 napfényes óra az egész Mediterránban általános; a termőhelyi viszonyaink lehetnének jók, ha a kiválasztás nem a tűrőképesség, hanem az optimum alapján történt volna; a kiváló termékminőségünk inkább illúzió, mint valóság; az állítólag olcsó munkaerőből pedig csak az alacsony bér az igaz, a rárakódó terhek és a gyengébb termelékenység sajnos többnyire kiegyenlítik a különbséget.

Alaposabban vizsgálva a termőhely és a termesztési körzet kérdését meg kell állapítanunk, hogy a magyar mezőgazdaság és a kertészet termesztési körzetei többnyire véletlenszerű kiválasztással, az optimumtól gyakran nagyon távoli tolerancia alapján születtek. Botanikai hasonlattal élve; egy híres növénytudós megfigyelte, hogy a középeurópai gyepeket alkotó fűfélék vízigénye alig tér el egymástól. A homokpusztán élő sovány csenkesz és a mocsárban élő nád nem a vízgazdálkodási optimumukban különböznek egymástól, hanem a szárazság- illetve víztűrőképességükben. Sajnos az ország mezőgazdasági termőterületének felosztódása az egyes növénykultúrák között is ugyanígy történt; a termesztett növények nem az optimális, hanem a még tolerált termőhelyre kerültek. Sokszor csupán egy apró véletlenen múlott, hogy hol alakult ki az azóta esetleg híressé vált termőtáj. Az egyik neves gyümölcs termesztő körzet története például egy tanítónak a faluba településével kezdődött, aki értett a baracktermesztéshez. A környezetről azóta kiderült a korlátozott alkalmasság, versenyelőnynek maradt a szakértelem. Mindez nem hazai specialitás, a hasonló jelenséget már korábban tudományosan bizonyították a híres németországi faiskolákra. A nagy amerikai almatermelő körzetek is a kétszáz éve élt vándor kertész, Johnny Appleseed csavargásai nyomán születtek. Ellenpéldaként csak a legkirívóbbakat említve; Hollandiában kevés a termőföld és nagyon szigorúan szabályozzák a gazdálkodást, Izraelben alig van víz, Kaliforniában biztos minden nagyon drága, mégis a világ legfejlettebb kertkultúrái alakultak ki ezekben az államokban.

Az apró véletlen persze nem elég egy egész termesztési körzet kialakulásához, az csak egy "kondenzációs magot" képez, ami a pillanatnyi lehetőséget hordozza magában. Az első kertészt vagy mezőgazdát követi a többi, mert jobb együtt küszködni a helyi viszonyokkal. Azután odaszoknak a kereskedők, megnyílik egy gazdabolt, egy képzett szakember elkezd szaktanácsot adni, azaz fokozatosan kifejlődnek az agglomerációs előnyök. Ha ezek egyre jobban felerősítik egymást, akkor már pozitív visszacsatolásról beszélhetünk és kialakul a termőtáj. Biztos, hogy a kedvező termőhelyi viszonyok is az erősítő tényezőkhöz tartoznak, de a tapasztalat azt bizonyítja, hogy legtöbbször a tűrhető termőhely és a toleráns mezőgazdasági kultúra is elegendő volt. Bizonyára sokszor végződött ez a folyamat vetéléssel is, azaz valamelyik tényező hiányzott, az agglomerációs előnyök nem hatottak, a termesztők együttműködés helyett csak marakodtak, a visszacsatolás negatív volt, és a termőtáj nem született meg, így nem is nagyon tudunk róla.