A metszett növények szempontjából az a jó olló, amelyikkel tisztán, roncsolásmentesen, minél kisebb sebeket ejtve tudunk vágni. Ehhez hegyes, keskeny pengék kellenek, amelyekkel szűk ágvillákban, elágazásokban is ügyesen tudunk dolgozni. A pengék vágás közben egymás mellett csússzanak el vagy mindkét irányból vágjanak. Ha teljesen el akarunk távolítani egy vesszőt, akkor azt csonkmentesen tehessük, azáltal, hogy a támasztópenge is vékony és teljesen ráfektethető a megmaradó ágrészre. Mindezeknek az ellentéte a rossz olló, amelynek a pengéi nagyok és kerekek, nem férnek be az ágak közé. Nem túl szerencsések az úgynevezett rávágós ollók, amelyeknél a támasztó penge helyett csak egy ütköző fém van, és ez a megmaradó vesszőrészeket megnyomja. Végül nem jók a lapos felfekvést akadályozó vastag támasztópengék sem, amelyek vastagsága éppen a károsan megmaradó ágcsonk hosszát adja meg.

Az emberi kéz szempontjából az a jó metszőolló, amelyiknél viszonylag kevesebb erő kell a vesszők elvágásához, és ez az erő a tenyerünk minél nagyobb felületén oszlik meg. A vágási erőt az mérsékli, ha az ollónak nagy a terpesze és ezáltal kedvező az áttételi viszonya; a metszett ág a pengék közé fogva minél közelebb kerül az olló forgási tengelyéhez, szakmai kifejezéssel élve, minél jobb az olló metszési geometriája. Mindezt kissé még bonyolítja, hogy az áttételt nem a rugó által kinyitott, elengedett ollón kell mérni vagy megbecsülni, hiszen így a legtöbb olló pengéi hatalmasra nyílnak. Az olló nyelei a próbánál csak annyira lehetnek nyitva, hogy még teljesen a kezünk fogásában maradjanak, mind az öt ujjunkkal, még a legkisebbel is biztos támaszt találjunk a szerszámnyélen (1. ábra). Az ellenkezőjét egyszerűbb érzékeltetni; az olló hegyével nehezebb vágni, mert ott a kisebb áttétel miatt több erő kell. Ez egy papírvágó ollónál is így van, csak ott nem kell 250 N (newton) erőt kifejteni, mint egy átlagosan 1,5 cm vastag almafa vessző esetében.