Hosszan lehetne még sorolni azokat a kényes pontokat, ahol változtatnunk kell, de sajnos a lényeg az, hogy nekünk magunknak kell megváltoznunk, a munkakultúránkat kell javítanunk. Alapvetően Pató Pál urak vagyunk; halogatók, csodavárók és döntésképtelenek. A mai ember persze ezt is másképp csinálja; mi bürokráciával. Mindent agyonszabályozunk, hogy ne is lehessen azonnal dönteni, és ha mind a hoszonnyolc bizonylatunk megvan, akkor viszont abból már automatikusan következzen a nem vagy az igen, de még inkább a bizottság-alakítás szükségszerűsége és halaszthatatlansága. Jó lenne másképp csinálni. Ha már ezt elhatároztuk, akkor viszont a külsőségekben is érdemes jelezni, hogy mi mások vagyunk; ez a bokréta. A vidék elmozdulásának apró jelképe a parasztpiac, a háznál való eladás, közvetlen értékesítés, a házak friss pingálása, az előkertek kivirágoztatása, muskátli az ablakban. Ez minden nap látványosan figyelmeztet mindannyiunkat, hogy már elindultunk egy új úton. Az útról jut eszembe, hogy egy kedves falusi polgármester ismerősöm panaszkodott, hogy ők szeretnének falusi turizmust, de senki nem talál rájuk, mert nincs jelzőtábla az utolsó elágazásnál, sőt az autótérképek a falut zsáktelepülésnek tüntetik fel, pedig már vagy tíz éve egy másik irányból is van aszfaltjuk. Meglepte a javaslatom, hogy neki kéne útjelzőt csináltatnia, függetlenül attól, hogy ez kinek a kötelessége, és talán beszélhetne a térképészekkel is. Azóta az utódja megtette.